50 év emlékei diák szemmel

Kedves Olvasó!

1968-ban mikor átadták a Lőrinci 2. számú Általános
Iskolát 3. osztályos kisdiák voltam. Láttuk, ahogy szemeink előtt felépült a tanintézmény és társainkkal együtt nagy élmény volt birtokba venni az akkor új, korszerű létesítményt. Az évtizedek teltek, és az épület falai között diákok ezrei szereztek útravalóul tudást, meghatározó élményeket. Nincs olyan diák és tanár, aki ne tudna felidézni örömteli pillanatokat, huncut élményeket, barátokat, kedves emlékeket. Így volt ez 50 évvel ezelőtt is, és így van ez ma is. Iskolánk falai között felnövő és útnak induló gyerekek, pályakezdő és életüket a pedagógiának szentelő tanárok együtt alakították és töltötték meg tartalommal az iskola, az oktatás lényegét. Az oktatásban azóta sok minden változott, mások a tankönyvek, az írószerek, a pedagógiai módszerek, a tananyag, a szemléltető eszközök. És most 2018-ban örömmel tölt el az állandóság és a fejlődés kettőssége. A fejlődésé, hogy az alma mater épülete felújításra kerül, korszerűbbé válik és az állandóságé, hogy az 50 éves iskola falai, ma is a tudásnak, az értékeknek a benne felnövekvő diákoknak és dolgozóknak „otthont” ad.

A mai napig, ha elmegyek az intézmény előtt vagy bemegyek falai közé, számtalan szép emlék villan fel a szívemben és tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Azt kívánom, hogy azok a gyerekek, akik most idejárnak és az ő gyermekeik, és unokáik, ha 50 év múlva elmennek az iskola előtt, fusson át a szívükön egy boldog érzés, hogy:

Idejártam! Ez a mi Iskolánk!

Vig Zoltán

polgármester


 

Lőrinci iskolám

Örömmel emlékszem vissza egykori osztálytársaimra és tanáraimra. Nem történt olyan régen, amikor még én is ide jártam iskolába, de sajnos már nem vagyunk meg teljes létszámmal, mert az élet kiadta őket, egykori barátainkat, tanárainkat!

Nehéz volt beszokni a padba, - azt gondolom - mindannyian nehezen tettünk meg, mert a mi gyermekkorunkban még be kellett rángatni minket a házba, mert a világ akkor még nem a virtuális térben, hanem a téren, utcákon, focipályákon zajlott.

Voltak jó tanáraink, bár ezt azonnal még nem tudtuk értékelni, mert akkor még ez „fájt”! De amikor tovább tanultunk, akkor, na akkor már nem fájt! Amit megköveteltek, megtanítottak nekünk abból vígan elvoltunk és a magunkkal vitt tudásra lehetett építeni!
Büszke voltam! Büszke arra, hogy a lőrinci iskolába járhattam és büszke voltam tanáraimra!

Bízom benne, hogy 50 évvel ezelőtti volt diákok is így látják és remélem, hogy 50 év múlva is büszkék lehetünk iskolánkra és a tanárainkra!

BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT KÍVÁNOK!

Pálinkás Péter

Hangulatok-emlékek

„Csókolom! Papírgyűjtés van az iskolában. Lenne egy kis papír?” – ezzel csöngettünk be a házakhoz, és a legtöbb helyen örömmel adták nekünk az újságokat, dobozokat. Toltuk magunk előtt a kiskocsiban, aztán az iskola udvarán leadtuk és izgatottan vártuk az eredményhirdetést. Sokszor volt, hogy a mi osztályunk gyűjtötte a legtöbb papírt. Több néni évről-évre visszavárt minket, hogy vigyük el a papírt, amit nekünk gyűjtögetett. Az iskoláséveim legkedvesebb emlékei között vannak ezek a tavaszi délutánok, esték.

De ugyanígy a reggelek is. Amikor a nap már sütött, de még erőtlenül, és a régi temető harmatos fái, bokrai mellet siettünk anyával – és délután már ki lehetett nyitni a kabátot, el lehetett tenni a sapkát és a sálat. Volt olyan is, hogy anya értekezleten volt, én pedig megvártam az iskolában. Az osztályunkban ültem egyedül, megírtam a leckémet, aztán hallgattam a Kossuth Rádiót. A temetőből időközben emlékpark lett - egy júniusi napon épp hazafelé mentünk, amikor észrevettem, hogy apa is ott áll az átalakítást végző dolgozók között, és odaszaladtam, hogy elújságoljak neki egy aznapi ötöst.

A negyedikes tavasz különösen izgalmas volt, az egész iskola a névadó ünnepségre készült. Egy péntek délután ott maradt az osztályunk, hogy a díszletek elkészítésében segítsünk. Közben találgattuk, hogy vajon ki lesz Mátyás király – én arra gondoltam, hogy egy hetedikes vagy nyolcadikos srác. Aznap este tudtam meg, hogy engem választottak. Nem hittem el, még akkor sem, amikor a szerepet tanultam. Aztán a próbák során egyre valóságosabb lett ez a megtisztelő és gyermekfejjel nehéz szerep. Életem egyik legszebb emléke az a májusi nap.

Hasonlóan hihetetlen volt minden alkalom, amikor a tanulmányi versenyek eredményhirdetésein a helyezettek között olvasták fel a nevemet – és különösen azok a pillanatok, amikor országos döntőkben lehettem első helyezett. De nagyon élveztük azokat a napokat is, amikor térségi vagy megyei fordulókra utazhattunk. Itt ismerkedtem meg a berzés gimnáziumi évfolyamom több tagjával is. A felkészítő tanáraimnak, különösen Édes Csilla tanár néninek köszönhetően egyre jobban érdeklődtem a történelem és a magyar irodalom iránt. Ezeknek a versenyeknek ma is nagy hasznát veszem az izgalom pozitív irányba terelésében, a koncentrációban és a kommunikációban.

Hatodikban nagyot változott az életünk: felkerültünk az emeletre, a folyosón az utolsó terembe. Jobbról a harangszó, balról a vasút hallatszott be a nyitott ablakon. Napfényes, barátságos osztály volt, tele művészeti tablókkal és rajzórára készített makettjeinkkel. Itt kezdtem komolyan érdeklődni a művészettörténet és az építészet iránt. Hetedikben és nyolcadikban aztán már igazán vagányak voltunk: télen erdei iskolában túráztunk a havas Bükkben, tavasszal elengedtek minket a szüleink bringázni, nyáron a vörösmajori táborban, a kastélypark fái alatt számháborúztunk.

A lőrinci iskolához kapcsolódó emlékeim közül a legfontosabbat hagytam utoljára: a pianínót, amelyen hosszú órákat gyakoroltam délutánonként, nem is sejtve, hogy a komolyzenét választom egyszer hivatásomul. A terem sötét volt, a szék alacsony, a billentés nehéz, de mindez egyáltalán nem zavart, amikor Bachot, Mozartot, Beethovent, később Schubertet, Lisztet, Chopint játszhattam rajta. Egy alkalommal épp végére értem a daraboknak, amikor valakik a hátam mögött elkezdtek tapsolni. Az osztálytársaim voltak, akik belopódzva hallgattak. Ma is gyakran eszembe jutnak azok a napok, amikor az iskolai gyakorlás után, a Zeneiskolába menet végig a darabok jártak a fejemben, és amit elképzeltem, igyekeztem megvalósítani a zongoraórákon. Ennek a ,,fejben gyakorlásnak” a mai napig nagy hasznát veszem az orgonálásban és a kórusvezetésben is.

Ezeket az emlékképeket, hangulatokat őrzöm a lőrinci iskolából. A feleségemnek és a kisfiamnak néha elmondok közülük egyet-egyet és remélem, kiderül belőlük, hogy hogyan formálódott az a kisfiú kamasszá, aki az első évnyitóján még szipogott, a ballagásán azonban már bátor mosollyal mondta Ady Endre sorait:

„Bár zord a harc, megéri a világ,
Ha az ember az marad, ami volt:
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák!”

Elek Péter

Az én iskolám

Az idén 50 éves lett, ez mégis egy személyes vallomás lesz róla, ahol nyolc évet töltöttem el. Éppen 25 éve ballagtunk. Azonban nem a múlt emlékeiről szeretnék írni, hanem olyan itt átélt történetekről, érzésekről, amik eszembe jutnak, ha ezekre az évekre visszagondolok.

Még most is érzem, hogy az én iskolámat nagy tudással, türelemmel, mérhetetlen erővel és a gyerek iránti szeretettel megáldott tanárok népesítették be. Ettől volt olyan erős ez az iskola.

Mit is adott nekem? Rengeteget… amit talán meg tudok fogalmazni, és sok olyan dolgot, amit talán akkor sem és most sem tudok pontosan elmondani. Mikor először átléptem az ajtón még kicsi lány voltam rövid hajjal, mikor búcsút intettem neki, a hajam már hosszú lett, de tudom még akkor is kicsi lány voltam.

Az első évekből nem sokra emlékszem, inkább szórvány emlékeim maradtak. Sokan voltunk nagyon… talán 36-an. Marika néni (Kerek Mária tanítónéni) mégis oda tudott figyelni ránk és bevezetett a betűk és a számok világába. Harmadik osztályban kettéválasztották az osztályt és új tanító nénit kaptunk Sinka Róbertné Éva nénit, akit „hírből” már megismerhettünk szigoráról. Mi mégis inkább a kedvességét, igazságosságát, emberséget tapasztaltuk meg. Mi voltunk az utolsó osztálya. Állítólag rossz osztály voltunk. Emlékszem egy fellépésünk (iskolai szereplés) előtt háromszor borítottuk le véletlenül a tortát, ami a fellépéshez kellett volna. Természetesen használhatatlanná vált.

Elérkezett az alsó tagozatos évek vége, „nagyok” lettünk. 5. osztályban Czakó Gyuláné Kati néni lett az osztályfőnökünk, és továbbra sem lettünk jobbak. Bár Ő is szigorú kézzel tudott minket fogni. Természetesen az osztályfőnökünkön kívül sok új tanárt is kaptunk. Voltak jobb napjaink és voltak rosszabbak. Felsőben is sokat csiszolgattak, terelgettek bennünket, hogy mindannyian jó irányba menjünk. A módszerek igen változatosak voltak. Közben úttörők lettünk, őrsöt alapítottunk, barátkoztunk, összevesztünk, tanultunk és játszottunk. Azt hiszem a volt osztályom nevében is elmondhatom, hogy nagyon jó kis csapat voltunk. Nekem – talán a többieknek is – nagyon családias volt az itt eltöltött 8 év.

Jártunk énekkarra, kézilabdaedzésre, elsősegélynyújtásra. Megnyertük a tátikát. Mindenben szívesen részt vettünk, hatalmas lendülettel fogtunk neki mindennek. Pádár tanár bácsival nem volt olyan helyi ünnep, ahol az énekkar nem lépett volna fel. Sárosi tanító nénivel mindig megnyertük a területi elsősegélynyújtó versenyt, többször mentünk az egri megyei versenyre is.

Aztán elmúlt a 8 év, és tudtuk, hogy itt és most vége. Szétszóródunk, ősztől másik iskolában folytatjuk életünket. Vége az együtt töltött időnek.

Mit kaptam az iskolámtól?

Betonbiztos alapokat az élethez. Hogy hittek bennünk, és így mi is hittünk magunkban. Azt tanultam, hogy elmondhatom a véleményem, mert fontosnak tartják, meghallgatják. A tanulás mellett sok mindenben kipróbálhattam magam az iskola utáni időben felkínált programokban. Szuperek, családiasak voltak a szakkörök. Tanáraim minták, példaképek voltak szakmában, emberségben, empátiában. Arra tanítottak: Mindegy, hogy mi vagy, milyen vagy… az számított, hogy mit teszel le az asztalra ott és akkor.

Köszönettel tartozom Pádár Dénesné Kriszti néninek, aki úgy tartotta a magyart, hogy élvezet volt minden óra. Aki hitt bennem és mindig jót akart. Ha le is szidott, mások előtt mindig kiállt értem.

Köszönöm az itt eltöltött éveket, mert rengeteget adott a további utamhoz...

Az élet érdekessége, hogy pedagógus pályára kerültem. Sőt nemcsak tanár/tanító lettem, hanem az egykori iskolám is kapcsolódik mindennapjaimhoz, hiszen itt próbálom a jövő generációjának útját egyengetni.

 S talán ez a vers fejezi ki leginkább az érzéseimet, amit annak idején ugyan énszavaltam ballagáskor, de most már értem is.

Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem.
Bár zord a harc, megéri a világ,
Ha az ember az marad, ami volt:
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.

Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba - részlet

Talán Krisztina

Az én nagy titkom

-          Szívem, kérsz egy kávét?- szól hozzám a feleségem, s tovább folytatja: Hidd el, kicsit pihenned kellene, három napja alig alszol, s ki sem mozdulsz a tervezőasztal mögül.

A hirtelen hangtól felrezzentem: Talán nincs igazam. Több napja, mint a megszállott, keresem a választ.

Biztosan önzőségnek tűnik, hogy nem foglalkozom a feleségemmel, pedig még csak fél éve vagyunk házasok. Elvárom, hogy körülöttem csend legyen, senki ne szóljon hozzám.

- Igen, kérek-válaszolok. Érzem, hogy ez a válaszom is automatikus.

- Ne haragudj!- szólok gyengéden-, de talán már közel vagyok a megoldáshoz.

A lámpa sárga fénye megcsillan a kávén. Miközben iszom, azon töprengek, újra kell gondolni, kezdeni az egészet. Előről át kell gondolni, józan paraszti ésszel…

- Igen, igen, megvan az eredmény! Talán a tudomány legnagyobb felfedezése! Hihetetlen! Sikerült az, ami oly sok kollégámnak ez idáig soha!

- Valami baj van?- hallom a hátam mögül. Érzem feleségem hangjában az aggódást.

- Nincs semmi baj, sikerült!- ujjongok szinte könnyes szemmel. Néhány percig szólni sem tudunk az örömtől.

- Mitől van benned ennyi kitartás?

- Tudod, a „józan paraszti ész”- válaszoltam kicsit kacérkodva, mintha valami nagy titkot tudnék.

- Na, gyere, elmesélem! Tudod én nem jártam fényes, híres általános iskolába. Az ott tanító tanárok egyszerűen csak emberek, nagyszerű EMBEREK voltak. Az iskola nem rendelkezett különleges felszereltséggel. Egy átlagos vidéki intézmény volt. Amit ott megtanultam, azt soha nem felejtem el. Ez eddig segített, ha valami baj, gond ért. Ma is látom magam előtt az osztálytermünket, s hallom, hogy elcsendesedett az osztály, amikor bejött órára egy-egy tanár. Szinte hozzáragadt a kezünk a ceruzához, miközben az első betűket írtuk. Lázban voltunk, miközben hallgattuk a forradalmak történetét; Petőfi, József Attila, és a többi nagy magyar életét, tevékenységét. Lélegzet visszafojtva vártuk az eredményt egy-egy kémiai, fizikai kísérletnél. Minden erőnket beleadtuk a falu, majd város körüli futásba.

Tudod mindez miért volt?

Mert tanáraink egyben példaképeink is voltak. Az iskolai munkát hivatásnak tekintették. Minden tudásukat megpróbálták átadni számunkra. Megtanították, hogy mindig van megoldás. Azt, hogy az eredményért mindig keményen meg kell dolgozni. Ők maguk is ezt tették.

Így utólag látom igazán, hogy milyen nagyot alkottak. Sokat köszönhetek nekik. Szerintem sokan megtanultuk a legnagyobb titkot, amely a kilátástalan helyzeteken is átsegít: szívós, kitartó munkával és a józan paraszti ésszel szinte minden megoldható.

Látod, ilyen egyszerű az én titkom.

Rimár Zoltán