Tanáraink emlékei

Történetek a hivatásról

A lőrinci iskola tantestülete a 1977-ben Heves megye Tanácsának elismerését vívta ki. Az eseményről így ír a sajtó:

A lőrinci tantestületnél

Sokan dicsérték őket. Elmondták: a lőrinci II. számú általános iskolában ismeretlen a viszálykodás, nincsenek egymásra acsarkodó klikkek. Minden pedagógus egy célért — a gyereksereg szellemének, jellemének pallérozásáért — tevékenykedik.

A méltató szavak valóságáról bárki meggyőződhetett. Ez a gárda megérdemelte a rangos elismerést, a megyei tanács pedagógiai díját, hiszen sikereikről tények vallanak. Látogatásunkkor ezekből gyűjtöttünk össze egy csokorra valót, s igyekeztünk bepillantani a mindennapi alkotómunka műhelytitkaiba is. Pádár Dénesné igazgató két éve vette át a tantestület irányítását. Aggályai azonban az első napokban eloszlottak.

„Szinte megbűvölt az őszinte légkör. Tetszett az, hogy a kartársak sosem engednek a rutin csábításának, s valamennyien nemcsak kutatják, hanem meg is lelik a jobb módszereket. A kísérletektől senki sem húzódott. Ezt az érdeklődést, ezt a vállalkozó kedvet nem a divat szülte. Kollégáimat a jobbra törekvés vágya sarkallta mind többre. Az se véletlen, hogy két szakfelügyelő — az egyik. járási, a másik megyei — dolgozik nálunk. Az Országos Pedagógiai Intézet megbízásából részt vettünk a pályairányítást megkönnyítő eljárás kidolgozásában.”

Ehhez kapcsolódik a matematika — fizika szakos Árpád István megjegyzése.

„Figyelemmel kísérjük egymás munkáját, s nem fukarkodunk a jó szándékú javaslatokkal, a segítő ötletekkel. Végtére is: több szem többet lát. Ha összefogunk, ha nem féltékenykedünk mások érdemeire, akkor az egyetértés az ifjúság javát szolgálja.”

Szabó Ferencné a tanítók igyekezetét említi.

„Huszonegy éve foglalkozom a kicsikkel. így hát saját tapasztalataim is igazolták. hogy milyen nehezen szokják meg a követelményeket. Jó néhányan riadoznak az érdemjegyektől, félnek a bukástól, s ez csökkenti egyébként se túl magas szintű teljesítményüket. Nos, ezért örültem annak, hogy felvetették az automatikus továbbhaladás gondolatát. Hozzuk ki az apróságokból a legtöbbet, s ne ijesszük őket a kudarccal. A kitűnő elképzelést mi is kipróbáltuk. s most jó érzés volt elmondani: valamit tettünk azért, hogy országos gyakorlattá váljék.”

Közismert igazság az, hogy hiába a felkészültség, az önművelés, az állandó ismeretgyarapítás tisztes óhaja, ha az igazgatót a kiskirályok dölyfe vezérli, ha a torzsalkodás szelleme megfojt minden egészséges kezdeményezést.

A lőrinciek ilyesmiről csak hallottak, s mindezt elítélik. Szelei Béláné szakfelügyelő a többiek véleményét is tolmácsolja:

„Olvastuk a Kritikában megjelent cikksorozatot. Megdöbbentő, hogy a viszálykodás mekkora károkat okoz. Nemcsak a tanárok hitét veszi el, hanem a diákok bizalmát is. Megérte a nyilvánosság előtt szólni erről. A hallgatás, a kendőzés árt az ügynek, a közzé tétel viszont elgondolkodtat. töprengésre késztet mindenkit. S ez már a kilábaláshoz vezető első lépcső.”

Mindez szépen hangzik, de az újságíró tamáskodik, s általánosságok helyett tényekre kíváncsi. Többek között arra, hogy ellentmondott-e valaki a direktor téves — ilyen is akad — elképzeléseinek. Valamennyien veszik a lapot, s a kollektíva nevében Szabóné válaszol,

„Az elmúlt évek során kialakultak a hatékony, a célravezető módszerek. Ezek értékét a gyakorlat bizonyította. A főnöknő az első hónapokban nem ismerhette meg ezeket, mi viszont ragaszkodtunk hozzájuk. Nem az újtól berzenkedtünk, hanem a jóra esküdtünk. Meg is mondtuk: mi ezt így csináltuk. Természetesen megindokoltuk, hogy miért. Nos, senkinek sem vették fejét a szókimondásért. .Sőt! Megköszönték a segítő szándékot.”

Mindez csak akkor érthető igazán, ha bepillantunk Pádárné vezetési elképzeléseibe.

„Lényegében fél életünket az iskolában töltjük. Nagy idő ez, s egyetlen percét sem szabad megmérgezni, mert a bizalmatlanság, a feszélyezettség, a tartózkodás a legfontosabb teendőtől, az alkotástól von el energiát. Nekem mindenkiben az erényeket kell keresnem. Az egyéniség hibáira nem vadászom, hanem megértéssel nyesegetem azokat. Az emberséges megközelítést senki sem utasítja el”

Kerek Mária két éve került a testületbe. Amikor a légkörről beszél a nyíltságot emlegeti.

„Szembe mondják az igazságot, s nem a hátunk mögött sustorognak. Valamennyien ismerjük egymás értékeit, hiszen rendszeresen tartunk bemutatóórákat, s ott kiderül: ki, mire képes, ki, mit tud jobban. Így aztán a fizetésemeléseknél nem okoz gondot a differenciálás. Emiatt soha nincs harag. Családi okok miatt többen mentek el innen, de egyik kartárs se gondol rossz érzéssel egykori munkahelyére. Érthető is, mert ahol ismeretlen a torzsalkodás, ott felszabadul a teremtő kedv ...”

S aztán példákat sorolnak, megfeledkezve a kitüntetésről. Nem érdemekre hivatkoznak, hanem a katedrán töltött évek emlékeit idézik, akaratlanul is azt sugallva, hogy az alkotás vágya a legnemesebb törekvés.

Forrás: Hungaricana.hu – Heves Megyei Népújság, 1977 augusztus 20.

Egy kitüntetés krónikája – Pádár Dénesné

Az újságíró régi ismerőst keresett fel. Pádár Dénesné, magyar-történelem-ének-zene szakos pedagógust, aki a Lőrinci Általános Iskola tantestületének — ezt az oktatási intézményt a járásban a legjobbak közé sorolják — munkáját irányítja. Tudtam róla, hogy szerény, közvetlen, s — többek között — azért megnyerő egyéniség, mert kerüli a sokszor semmitmondó nagy szavakat, a nemegyszer szellemi üresjáratot takaró szakzsargont. Annál szívesebben beszél viszont a nevelés hétköznapi csodáiról.

Így hát méltán kapta meg a keveseknek, a legrátermettebbeknek járó Kiváló Pedagógus kitüntetést, amellyel eddigi, sikerekben bővelkedő tevékenységét ismerték el. Ennek titkait idéztük fel. Tallózva a pályakezdéstől eltelt tizennégy esztendő eseményeiben. ..

Az indulás egy kissé a mesék sztorijaihoz hasonló, mégis a valóság hitelesíti. Volt egyszer két csányi gyerek, akik nemcsak hűsé­get fogadtak egymásnak, hanem azt is elhatározták, hogy ha felnőnek, tanárok lesznek.

A hajdan dédelgetett álom valóra vált. 1965-ben szereztünk diplomát az egri főiskolán. A város nem vonzott bennünket, falun óhajtottunk dolgozni, hiszen tudtuk: ott van leginkább szükség ránk. Apcra kerültünk, ahol tíz évet töltöttünk. Ma is szívesen emlékszem erre az időszakra. Érthető is, hiszen ekkor mérhettük fel azt, hogy mire vagyunk képesek, miként kamatoztathatjuk az alma matertől kapott általunk igen gazdagnak tartott útravalót. Izgalmas volt kipróbálni: mit érnek a gyakorlatban a jó elméleti elképzelések. A várható kudarcok nem riasztottak, lelkesedésünk átsegített a pillanatnyi buktatókon. Az nagyon jólesett, hogy hamar felfigyeltek igyekezetemre, s eredményeimre: három esztendő múltán már Hatvan városi és járási szakfelügyelő lettem. Ez a megbízatás komoly erőpróbát jelentett számomra, ugyanis jóval régebben praktizáló kartársaimnak kellett tanácsokat adnom. Méghozzá olyanokat, amelyeket el is fogadtak.

Aztán jött a még nagyobb megtiszteltetés. Direktornak hívták jelenlegi munkahelyére. Oda, ahol kiváló főnökök teremtettek alkotó légkört.

Ezt a hagyományt akartam folytatni. Először is arról győztem meg mindenkit, hogy távol áll tőlem valamennyi diktatórikus módszer. Csupán arra törekszem, hogy egységes elvek vezéreljenek bennünket, s kibontakozhassanak a képességek, az adottságok; s mindannyian tehetségünk legjavát nyújtsuk. Érvényesüljenek az ígéretes ötletek. Bontakozzék ki a kísérletező kedv. Később bizonyíthattam: nézeteimnek polgárjogot szerzek. Soha nem nyilatkoztattam ki semmit valamiféle képzelt, pulpitusra állva, egyszer sem vártam semmiféle hozsannát, hajbókolást, behízelgő, de meggyőződés nélküli igenlést. Első lettem az egyenlők között, ám ezt a posztot azért töltöttem be, hogy az ő javukat, s a gyerekhad érdekeit szolgáljam. Feladatom csak annyi, hogy hasson — méghozzá maradéktalanul! — az egységes szemlélet. Erre kérem, biztatom a kollégákat. Mindig időben, mindig jókor figyelmeztetek a kötelességekre, s ennek mindenki örül. ezért senki sem bántódik meg.

Örömmel mondhatom: nagyobb szigorra egyszer sem volt szükség: valamennyien tettük a magunk dolgát, s ez így lesz a jövőben is.

Felvetődik a demokratizmus kérdése. Arról is szó esik, hogy igen sok testületben lappangó indulatok rontják a hangulatot. Olykor — s erre is akad példa — főnök, s helyettese viszálykodik, máskor meg az iskolavezetés és a tanácsi irányítás hadakozik egymással. Mindez ismeretlen Lőrinciben. Vajon miért?

Nálunk minden közös témát megvitatunk. Ha javaslok valamit, azt az egész kollektíva megtárgyalja. Ilyenkor okos tippek születnek, s ezekkel kiegészítjük az eredeti ötletet, amely így sokkal életképesebbé formálódik. Ezeket az elhatározásokat fenntartás nélkül valósítja meg a nevelői gárda. Itt a tanáriban kizárólag a munka lehet a központi kérdés, csak azon töprenghetünk: mit - hogyan csinálhatunk az eddiginél is jobban. Véleményem szerint — s ezt az állítást gyakorlati tapasztalataim bizonyítják — ahol ez a szokás a mindennapos, ott nem alakulhatnak klikkek, ott nem létezhetnek ellentétes érdekek. S még egy: ahol a társaságot nem csak lekötik a hivatásérzetből fakadó tennivalók, hanem az igyekezetét anyagilag és erkölcsileg egyaránt méltatják, ott a cél — a színvonalasabb helytállás — érdekében összpontosítja mindenki energiáit. A tanáccsal is teljes az összhang. Mi megfontoljuk, mit kérünk, nem kergetünk vágyálmokat, s jó érzéssel nyugtázunk mindenfajta segítséget. Azt is tudjuk, hogy amit ma még nem kaphatunk meg — az anyagi lehetőségek nemritkán határt szabnak a jogos kívánságok teljesülésének is — arra is sor kerül majd egykor. Szerintem a kölcsönös megértés az együttműködés alapja. Az öröm, a kitüntetés adta ünnepélyes hangulat számvetésre is késztet. Ha valaki visszapillant az eddig megtett útra, akkor — akarva-akaratlanul is — mérleget készít.

Nem panaszkodhatok, hiszen kitérők nélkül haladhattam pályámon, s érdemeimet mindig felfedezték. Legalább ilyen szívmelengető az, hogy ez a nevelői közösség befogadott, hallgat szavamra, igényli vezetői észrevételeimet. Az otthon, a szolgálati lakásban vár, de ide is hazajövök nap, mint nap. Persze — s ez azért hozzá tartozik az igazsághoz — nekünk, nőknek sokkal nehezebb, mint a férfiaknak. Beosztásunktól függetlenül a család körében csak miénk valamennyi munka oroszlánrésze. Én sem vagyok kivétel, még akkor sem, ha olykor vacsorakészítés közben is a másnapi terveken töprengek. Így van ez rendjén, mert hát annak a hajdani két ifjúnak megannyi óhaja csak teljesült, s úgy élhetnek, dolgozhatnak, maguk örömére, hogy egyben mások javára is munkálkodnak.

Pécsi István

Forrás: Hungaricana.hu – Heves Megyei Népújság, 1979. június 3.


 

Fazekas Lászlóné Bárándi Márta visszaemlékezései

Úgy emlékszem… I.

Az 1964/65-ös tanévben kezdtem meg általános iskolai tanulmányaimat a régi, Árpád úton lévő később könyvtárként üzemelő épületben, ami utána a BioCo Magyarország Kft. tulajdonába került. Ebben az olajpadlós, dobogóval ellátott, nem túl világos, négy tantermes iskolának az egyik termében kezdődött találkozásom a tudományokkal. Az sem zavart, hogy a felső és alsó tagozat félévente váltva, délelőtt-délután két műszakban tanult.

Sohasem felejtem el azonban azt az első tanévemet megnyitó ünnepséget, amit a templom melletti kis iskola udvarán tartottak meg.

Közel hétévesen tele szorongással, izgalommal, de annál nagyobb tanulási vággyal indultam el édesanyámmal kézen fogva, másik markomban egy csokor dáliát szorongatva leendő tanító nénimnek - Kerti Sándorné - szánva az évnyitóra.

Az igazgató bácsi Papp Béla igazgató úr tekintélyt parancsoló, érces hangjától és számomra Góliát termetétől bizony alaposan megszeppentem. Főleg amikor arról kezdett el beszélni mennyire gyakran kell a szülőknek nyitogatniuk így évkezdéskor a bugyellárisaikat.

Na ez már nekem akkor nagyon sok volt. Az egész ünnepély alatt csak azon járt az eszem vajon mi lehet az a bugyelláris s miért kell azokat nyitogatni? Biztosan azért, hogy engem bekapjon a nagy szájával. Mint valami nagy szörny képzeltem el és már éreztem is a leheletét magamon.

Hazafelé édesanyám csakhamar észrevette, hogy a mindig cserfes, kérdésekkel teli kislánya feltűnően hallgatag lett. Kérdésére, hogy mi a bajom, nagy nehezen kiböktem:

Nem akarok már iskolába menni.

Jó, jó, na de miért?

Mert ott van az iskolában az a nagy szörny a „bugyelláris” és a nagy száját nyitogatja és be fog kapni engem. - pityeredtem el.

Édesanyám a válaszomat hallgatva, mosolyogva vígasztalt meg, világosított fel hogy, attól nem kell félni hiszen, a bugyelláris tulajdonképpen pénztárca, vagyis buksza, ahogyan én otthon addig hallottam.

Ja! Ha nem szörny, akkor mégiscsak megyek iskolába!- mondtam most már megnyugodva és büszkén ugráltam hazafelé édesanyám körül a járdán, minden szemben jövőnek büszkén újságolva: holnaptól én már iskolás leszek.

Így esett, hogy azon a nevezetes szeptember 1-én mindjárt két új szóval lett gazdagabb a szókincsem, pedig még éppen hogy alig legyintett meg a tudás tárháza, az iskola.

Ezt a számomra kedves történetet azóta is sokszor elmesélem kis diákjaimnak, ha látom, valamitől szoronganak és segítségre szorulnak

Úgy emlékszem… II.

Az 1967-es év nagy jelentőséggel bírt Lőrinci település éltében. Épülőfélben volt az új, Szabadság téri emeletes iskola. A két telephelyen működő intézmény - (középső és a templom melletti iskola) - már szűkösnek bizonyult. Minden évfolyamon bőven 30 fölötti gyermeklétszámmal dolgozott a tantestület. Elérkezett az idő, hogy egy nagyobb, tágasabb, modern iskolája legyen Lőrincinek. 8

A 1966/67-es tanévet befejező évzáró után az akkori igazgató Papp Béla meginvitálta a gyerekeket és szüleiket egy rögtönzött építkezés bejárásra. Kéz a kézben sétáltunk át a szüleinkkel a munkaterületre. A falak már álltak. Gerendákon, padlókon, frissen berakott betontálcákon araszoltunk és tekintettük meg a lehetséges osztálytermeket, tereket az építésvezető főmérnök és az igazgató vezetésével. A fölszintről egy kis nyitott részen tekintettünk le a pincébe, ahol már beépítésre várt a nagy vegyes tüzelésű kazán. Milyen fejlett technika volt ez akkor, amikor vaskályhában fűtött be nekünk addig reggelente a pedellus! Mindenki mosolygott, örült a szép új iskola lehetőségének és mindenki egy kicsit magáénak is tekintette - később vigyáztunk is rá nagyon.

Akkor azonban nehezen hittük, hogy egy nyári szünet elég lesz a befejezésére. Pedig így lett. 1967.szeptember 9-én hivatalosan is átadták az új intézményt. A valóságban azonban már szeptember 1-től birtokba vette a 260-280 fős gyereksereg, a 15-20 főt számláló pedagógus és kiszolgáló személyzet. Emlékeim szerint a kezdő tantestületben a következő tanító és tanárok voltak, akik részben engem is okítottak, neveltek.

·         Igazgató: Papp Béla

·         Igazgatóhelyettes: Dr. Gula Sándorné

·         Sinóros Szabó Sándor, és Sándorné

·         Gerák Magdolna

·         Varga Antal

·         Árpád István

·         Kerti Sándorné

·         Csonka Mária

·         Bauer Józsefné

·         Szabó Ferencné

·         Sinka Róbertné

Elnézést kérek mindazoktól, akiket véletlenül kihagytam!

1972. júniusáig voltam az iskola tanulója, majd az érettségi és az óvónőképző elvégzése után a sors újból idevetett. Akkor még az iskolával közös vezetés alatt óvodában lettem óvónő. Öt évre rá a tanítóképző elvégzése után pedig visszakerültem kibocsátó iskolámba a régi tanítóin, tanáraim közé, ahol egészen 1999-ig dolgoztam.

Hálával gondolok azokra a kollégákra, akik akkor ott segítettek a beilleszkedésben, szakmai tanácsokkal láttak el, egyenrangú partnerként kezeltek. Egy életrevaló muníciót, emberi tartást kaptam tőlük.

Sajnos már többen eltávoztak az élők sorából.

Legyen ezen írásom feléjük a mélységes tisztelet jele!

Úgy emlékszem… III.

Évekig napközis nevelőként dolgoztam a többi „kezdővel” együtt a lőrinci általános iskolában. Közben figyeltünk, tanultunk, tapasztalatokat gyűjtöttünk az idősebb kollégáktól. Tanácsaikat megfogadtuk és nem sértésnek vettük, ha bölcsebb, megfontoltabb cselekedeteikkel egyengetni próbálták utunkat. Türelmesen kivártuk, míg a kellő tapasztalat megszerzése után átadták a stafétabotot.

Az esemény, amit elmesélek a rendszerváltozás környékén történt. Akkor kaptam először osztályfőnöki megbízatást az iskolában. Ebben az időszakban a gyorsan lezajlott privatizáció következtében a környékbeli cégek sorra küldték el dolgozóikat. A családok rövid időn belül elszegényedtek, a mindennapi megélhetésért küzdöttek.

Akkor már 4. éve dolgoztunk együtt az osztállyal közösen. Szerettek volna a gyerekek az évet lezáróan egy háromnapos, kétéjszakás kirándulásra elmenni a Mátrába. Igen ám, de a szülők nagy része képtelen lett volna ezt megfinanszírozni.

Egy osztályfőnöki óra keretében kitaláltuk hogyan tudunk pénz keresni tervünk megvalósításához. Természetesen a szülők is jónak találták az ötletet, támogattak minket. Így hát beindult a munka. Február elejétől április közepéig ebéd után nyakunkba vettük Lőrincit és utcáról - utcára járva kis kocsikkal papírt és vasat gyűjtöttük. Amikor a településen tudomására jutott az embereknek mit csinálunk voltak, akik már előre szóltak és összekészítve várták, hogy elszállítsuk a hulladékot. Ha esett, ha fújt mi mindig mentünk. Minden nap 4-5-6 fős csapattal jártuk az utcákat átfagyva ugyan, de nagyon jókedvűen. Ha nem tudtam a gyerekekkel menni, akkor délután 4 óra körül megjelentek a házamnál és hozták az aznapi bevételt. Így gyűlt össze 100-200 forintonként közel 20.000 Ft. Ez az összeg azonban még a fele sem volt annak, amire szükségünk lett volna.

Amikor a szülők látták mennyire elszántak a gyerekek, milyen nagyon szeretnék a kirándulást, akkor két jobb módú apuka (Lakatos Csaba és Dénes Zoltán) úgy döntött kiegészítik az összeget mindenki meglepetésére. Jó volt látni a gyerekek arcán és érezni is azt az örömöt, amit ott akkor megtapasztaltam. Az örömöt, hogy sikerült véghezvinniük, amit elterveztek.

Fergeteges kirándulást szerveztünk nyár elején, sok-sok játékkal, nevetéssel. Mégis a legfelemelőbb azaz érzés volt, hogy közben remek kis közösséggé váltunk s mindenért mi dolgoztunk meg.( A teljesség igénye nélkül néhány név az osztályból, akiknek álmaik akkor nyáron valóra váltak: Lakatos Enikő, Dénes Grít, Talán Éva, Stefanidesz Éva, Lakatos Krisztián, Tóth Olivér, Zsoldos Ágnes, Csomor Szilvia…)

A tanárokra azért emlékezünk…

Negyedik éve tanítottam az apci iskolában, amikor volt tanárom, Tamás Istvánné, a lőrinci iskola akkori igazgatója hívott haza tanítani. Ajánlata rendkívül megtisztelő volt, ugyanis ebbe a jóhírű intézménybe – ahol pedagógus legendák tanítottak – kivételes szerencsének számított bekerülni. Nagy-nagy izgalommal és várakozással mondtam igent, így 1975. augusztus 1-től 2007. júniusáig, nyugdíjazásomig dolgoztam tanítóként az iskolában.

Mitől is lett olyan elismert az intézmény és az ott tanító pedagógusok közössége? Tagjaként hamarosan megtapasztaltam. Nagy szakmai hozzáértéssel, lelkiismeretesen, alázattal látták el feladataikat. Kik is voltak ők? Csonka Mária néni, Gerák Magdi, Árpád Pista, Szabóné Ica, Sinkáné Éva, Bauerné Ica, Sinóros Szabóné Márti, Guláné Marika, Szeleiné Ilike, Czakóné Kati. Jómagam és velem együtt érkező „régi-új” kollégáim, Pádár Dénesné, új igazgató és Pádár Dénes azon igyekeztünk, hogy elfogadjanak bennünket. Hiszen tudtuk, hogy: „Az ember nem sokra megy egyedül az életben (….). Egyedül minden nehezebb, ha egyedül van az ember, csak annyit tehet, amire egymaga képes, de mások támogatásával sokra viheti. A közösség hatalmat ad, csak legyen olyan közösség, amelyik elfogad és támogat.” ( Clara Sanchez )

Én mindkettőben részesülhettem. Szükségem is volt rá, mivel szerintem a legszebb, de egyben egyik legnehezebb, legfelelősségteljesebb feladatot, a legkisebbekkel, az elsősökkel való foglalkozást bízták rám. Úgy gondolom, hogy az anyáknak van hasonló élményben része, mikor a gyermekük beszélni tanul, mint egy elsős tanító néninek, aki olvasni, írni tanítja a gyerekeket. Nagy öröm számomra, hogy közel ötszáz lőrinci fiatal jár-kel az országban, ma már talán a világban is, akiket én vezethettem be ebbe a „tudományba”.

Nyugdíjazásomig elsős tanító néni maradtam, de emellett más feladatokat, megbízatásokat is kaptam. Először alsós munkaközösség vezetőnek választottak, majd 1992-től igazgatóhelyettesként is dolgozhattam. Nagy büszkeségem, hogy kezdetben a régi kollégákkal, majd saját kortársaimmal, később új, fiatal pedagógusokkal olyan csapatot alakítottunk ki, ami az iskola „motorja” lett. Sokat dolgoztunk azért, hogy egységesítsük az iskolai követelményrendszert, rugalmasabbá tegyük az egyes tagozatok közötti átmenetet. tanultunk tanterveket írni, kidolgoztuk a szöveges értékelést, folyamatosan ismerkedtünk új tankönyvekkel, az Apáczai Kiadó bázisiskolájaként főképpen annak kiadványaival, kipróbáltunk új eszközöket (szorobán). Pályázatokon (Tanító, Apáczai Kiadó) több alkalommal eredményesen vettünk részt. Szerveztünk helyi versenyeket, mint például a szövegértést fejlesztő levelezős verseny a Rákóczi évfordulóra. A mátyás napi szavalóversennyel hagyományt is teremtettünk.

Úgy gondolom, nem csak nekem jelentett nagy élményt, amikor közösen készülődtünk a rendezvényekre, ünnepségekre. Együtt állítottuk össze a műsorokat, közösen készítettük a szükséges jelmezeket, díszleteket, a dekorációt az iskolai karácsonyokra, a templomi betlehemes játékokra, farsangra, a 25. évfordulóra, az iskolai névadóra, 1999-től pedig az alapítványi bálokra is.

Szívesen emlékszem vissza azokra a „világmegváltó eszmecserékre” is, amiket tanítás után az osztályomban folytattunk a kollégákkal. Beszélgettünk ilyenkor módszerekről, a tanítványokról, a családunkról, könyvekről, néha még főzésről is. Szóba kerültek itt örömeink, nehézségeink, kétségeink, esetleges kudarcaink is. Közösen próbáltunk jó megoldásokat, ötleteket találni, kerestük a kivezető utat. Amikor felálltunk a beszélgetések végén, úgy éreztük, erőt adtunk egymásnak.

Bízom benne, hogy a leírtak bizonyítják azt, hogy igyekeztünk folytatni nagy elődeink munkáját. Szívből kívánom a mostani iskolavezetésnek, a jelenlegi kollégáknak, hogy a múlt sikereire is építve érjenek el eredményeket, legyenek büszkék arra, hogy ennek az iskolának a pedagógusai, és hogy pedagógusok. S hogy miért? Egy búcsúzó tanítványom üzenetével próbálom megvilágítani:

„ Az iskola a nagy erőpróba, mielőtt kilépnénk
a világba, és egy tanár annyit tehet, hogy átsegít rajta.

Ám a tanárok mindent megtesznek.
Amit csak tudnak.
És mi, végre szabadon, a távolba vágyva,
kedves erőszakossággal búcsúzunk, és kisétálunk.
Nem is sejtjük, örökre a részünk leszel.”

„ A tanárokra azért emlékezünk, akik voltak,
nem pedig azért, amit tanítottak.”

/Pam Brown/

Kerek Mária tanító néni

Egy csepp a tengerben

Tanítói pályámat 1953-ban a Lőrinci Általános Iskolában kezdtem el. Abban az időben a tanítás három helyen folyt. A templommal szemben volt két tanterem, ide alsósok jártak. A valamikori könyvtárba a felső tagozat járt, végül Selypen, ahol a tanítói szolgálati lakások voltak, ott is volt két alsós tanterem. Délelőtt és délután felváltva tanítottunk. Az akkori igazgató Csengő Győző volt. Első osztályom kb. 38-40 gyerek volt. Első iskolai évüket kezdték, ahogyan én is, hiszen velük együtt nagyon fiatal voltam. Úgy érzem, megbirkóztam a feladattal, megtanítottam őket írni, olvasni, számolni. Ez volt a gyakorló évem.

A képesítő vizsga után 2 év múlva kerültem vissza újra Lőrincibe. Akkor már Papp Béla volt az igazgató. Az ő idejében épült fel a mostani iskola épülete. Óriási különbség volt a 8 tanterem, tornaterem, abban az időben ez nagyon nagy dolog volt. Különböző helyiségek, könyvtár, fizikai előadó, stb.

Mikor elkészült, s mindenki tudta, hogy melyik lesz az ő tanterme, saját magunk takarítottuk fel a törmeléket, súroltuk fel a parkettát, így segítettünk a takarító néniknek. Magunkénak éreztük, díszítettük, szépítgettük. Természetesen zárásként óriási ünnepet (bulit) csaptunk.

Az élet ment tovább, Papp Béla nyugdíjazása után Tamás Istvánné, majd később Pádár Dénesné lett az iskola igazgatója. Az évek folyamán a mi iskolánkban is megalakult az úttörőcsapat. Úttörővezető először Varga Antal, később Pádár Dénes lett, én pedig a kisdobosok vezetője lettem.

A következő években igen sok versenyen vettünk részt a kisdobosokkal. Büszkén mondhatom, legyen az kulturális vagy tantárgyi vetélkedő, első vagy második helyezésnél soha rosszabb eredménnyel nem tértünk haza.

Mint kisdobos vezető két alkalommal vittem gyerekeket táborba. Ezek a táborok tartalmasak, élményekkel teli, igen izgalmasak voltak. Egy alkalommal a Balatonnál táboroztunk, sátorban. A gyerekek alig várták, hogy lemenjünk a vízpartra, és fürödjenek. Eljött ez a nap is. Megbeszéltük a gyerekekkel, ha megfújom a sípom, ki kell jönni a vízből. Ezek után a gyerekek berohantak a vízbe, én pedig rémülten vettem észre, hogy egy perc alatt eltűntek a szemem elől. Csak fejeket láttam, de hogy ők-e vagy idegenek, nem tudhattam. Életem legborzalmasabb félórája után kétségbeesve fújtam a sípom, és számoltam őket, hogy megvan-e mindenki. S ez így ment minden fürdés után. Igencsak kimerültem, mire visszatértünk a táborba. Volt ugyan segítség, de a felelősség az enyém volt. De a Jó Isten megkönyörült rajtam. Esős idő következett. A gyerekek ezt is élvezték. Összebújtak a sátorban, kártyáztak, társasjátékoztak, készültek kis műsorral a táborzárásra. Számomra az igazi megnyugvást az jelentette, mikor a Lőrinci állomáson leszálltunk, és minden gyereket átadtam a szüleinek.

Ennek ellenére, hogy nehéz volt, most is jó érzéssel töltenek el ezek és még sok más emlék. Így éltünk, dolgoztunk abban az időben. Úgy érzem, sokat tudtunk adni a gyerekeknek. Sok-sok élményt, törődést, szeretetet és tudást.

Szerintem az a szó, hogy tanár vagy tanító, ez nem csak egy foglalkozást jelent, hanem hivatást. Csak így érdemes.

Sinka tanító néni

Fél évszázad emlékképei

Egy szép, napsütéses délelőttön azt mondta az óvó néni, hogy elsétálunk és megnézzük új, épülő iskolánkat, ahol majd mi is tanulni fogunk. A falak tiszta, friss, festékszagú illatát talán még most is az orromban érzem. Ez az első emlékem iskolánkról. Mindez több mint fél évszázaddal ezelőtt, 1967-ben történt. Aztán egy évet még várnom kellett, mert októberi születésű lévén 1968-ban lettem első osztályos. Azóta 34 évet töltöttem el iskolánk falai között. Mint a mesében, vagy egy színházi előadáson három különböző „felvonását” élhettem meg itt életemnek.

Általános iskolai tanulmányaimat számtalan, kedves, szép élmény, emlék szövi át. Volt az óvodában egy nagy szemű, sárga, műanyag macink. Ez a maci elkísért minket az iskolába is. Ott ült az osztályban az egyik polcon, és amikor rávetődött a tekintetem, mindig jóleső érzés kerített hatalmába. Szeretettel gondoltam vissza az óvodában eltöltött évekre. Hogy mikor került vissza ismét a helyére, a Petőfi-szobor mögötti kis épületbe? Azt már nem tudom, de az iskolakezdésben biztos minden kis elsősnek segített. Első tanító nénimre, Kerti Sándorné tanító nénire nagy szeretettel gondolok vissza, hiszen nem csak bevezetett minket az iskolai élet csodás rejtelmeibe, hanem azt is neki köszönhetem, hogy én első perctől kezdve nagyon szerettem „iskolás lenni”.

Harmadik évfolyamon Sinka tanító néni vette át az osztályunkat. Őt egy kicsit már ismerhettem, mert a bátyámnak (és a férjemnek) is ő volt a tanító nénije. Az ő határozott, igazságos, derűs egyénisége, tanítványaihoz való viszonya, magyarázatai egy-egy tantárgyra vonatkozóan példaértékűek voltak számomra. Így fogalmazódott meg bennem, hogy én is tanító néni szeretnék lenni. Gyakran bízott meg különböző feladatokkal, többek között azzal, hogy segítsek a kicsit nehezebben haladó társaimnak. Szívesen vállaltam ezeket a feladatokat, mert jó érzéssel töltött el, hogy a tanító nénim bízik bennem, és hogy segíthetek. Ma is nagy öröm, ha találkozunk valahol, és láthatom, hogy jó egészségnek örvend.

A felső tagozat is rengeteg élményt jelentett számomra. 5. osztályban még Papp Béla igazgató bácsi tanította nekünk a biológiát. Laczik tanár bácsi történelem-szemléletünket és rajzkészségünket alakította, Sinóros tanár néni és Pádár tanár bácsi biológiai ismereteinket gyarapította, földrajzórákon pedig a rengeteg különleges dia segítségével körbeutaztuk az egész világot. A sok szép népdal, ének és zenemű tanulásával, az énekkari foglalkozásokkal, szereplésekkel művészi befogadó és előadó képességünket fejlesztették. Ők hárman -egymást követve- osztályfőnökként is gondunkat viselték. Gerák tanár néni a magyar irodalom szépségeit és a magyar nyelv helyes használatának jelentőségét világította meg nekünk. Tőle hallottam először azt a mondatot, amikor egyik osztálytársamnak mondta: „Érted haragszom, nem ellened!” (Ma is tudom, hogy kinek és miért mondta). Akkor nagyon elgondolkoztam rajta, azóta pedig de sokszor éreztem én is ezt! Árpád tanár bácsi a matematika, fizika és a technikaórákon arra törekedett, hogy a „realitások talaján” maradjunk. Nem is értette, hogy hogy lehet olyan, aki ezeket nem érti?! Egy évben Révfy Ivánné tanár néni is a matematika rejtelmeibe igyekezett bevezetni bennünket. Szelei tanár nénivel a Szovjetunióban tettünk utazásokat az orosz nyelv segítségével. (Én azért Bulgáriában hasznát is vettem az orosz nyelv tanulásának, két hétig!) Tamás Istvánné és Pádár Dénesné igazgató nénik a kémiai kísérletekkel kápráztattak el bennünket. Szabó tanár néni azon igyekezett, hogy főzni, varrni, takarítani tudó, jó háziasszony váljon belőlünk. Gula tanár néni pedig testi egészségünkről gondoskodott.

Én ezekben az években szinte „beköltöztem az iskolába.” A már említett énekkar, a különböző szakkörök, az úttörőmozgalom színes programjai állandó színvonalas délutáni elfoglaltságot kínáltak. Fellépésekre, versenyekre, író-olvasó találkozókra készültünk, és ezeken vettünk részt, máig felejthetetlenül, sikerrel.

1976-ban, amikor elballagtunk, azt éreztem, hogy de jó volt itt, és de kár, hogy vége. Hálás köszönettel gondolok vissza az itt dolgozó pedagógusokra, akik hivatásszeretettükkel, magas színvonalú szakmai tudásukkal, a pálya iránti elkötelezettségükkel értékes útravalót adtak számunkra, megalapozták tudásunkat és fejlesztették egész személyiségünket. Emlékkönyvembe írt idézeteik, gondolataik sokszor eszembe jutottak életem különböző helyzeteiben.

Hét év elteltével ismét kopogtattam a 2. Sz. Általános Iskola ajtaján. 1983-ban végzős hallgatója voltam a Jászberényi Tanítóképző Főiskolának és tanítási gyakorlatra jelentkeztem régi iskolámban. Volt tanáraim és az új kollégák is kedvesen fogadtak. Az itt eltöltött hetek, az átélt élmények egész pályámat kedvezően befolyásolták. Régi tanító nénim, Sinka tanító néni, Kerek Marika, Robotkáné Magdika, Sárosiné Rózsika bizalommal, szeretettel fordultak felém. A tanítási gyakorlat alkalmával igyekeztek minél több szakmai tapasztalattal gazdagítani tudásomat, biztattak, megerősítettek. Sok-sok önzetlen segítséget kaptam tőlük, amit most, ennyi év elteltével is őszintén köszönök.

A főiskola elvégzése után másfelé vitt utam. Hatvanban, az 5. Sz. Általános Iskolában kezdtem el dolgozni, majd két év múlva férjhez mentem és Nagyrédére kerültem. 1992‑ben költöztünk haza és kilenc év után ismét a lőrinci iskolába vezetett a sorsom. Tele voltam kétségekkel 26 évvel ezelőtt. Milyen is lesz visszatérni abba az iskolába pedagógusként, ahol én magam is felcseperedtem? Hogyan fogadnak majd el kollégájuknak azok a tanárok, akik engem is tanítottak? Ugyanakkor megnyugtató volt számomra az a sok pozitív élmény, amit előzőleg itt már átéltem. Régi tanáraim és a jól ismert kollégák most is örömmel, bizalommal fogadtak. Én pedig azt éreztem: „hazaérkeztem”. A beilleszkedéshez és a munkámhoz rengeteg segítséget kaptam, főként alsós kollégáimtól. Első pillanattól kezdve közéjük tartozónak érezhettem magam. Az a tudat pedig, hogy hisznek bennem, számítanak rám, az erőmet is megsokszorozta. Gazdag és tartalmas volt az itt eltöltött 26 év. A mindennapi munkában, a tanulás-tanítás folyamatában többféle területen állított elém feladatot az élet. Mindig igyekeztem nagy figyelmet fordítani a lassabban haladó, nehézséggel küzdő gyerekek fejlesztésére. A velük kis lépésekkel elért eredmények legalább olyan fontosak, mint egy-egy sikeres versenyszereplés. Bár mindig jóleső érzés számomra, amikor a versenyen részt vevő, vagy helyezést elért kis tanítványom neve mellett ott szerepel iskolánk neve. Nagyon lényegesnek tartom, hogy minden gyermekhez egyenként találjuk meg az utat, és lássuk meg a bennük rejlő értékeket.

Sok-sok éve nagyon jól tudunk együttműködni a kollégáimmal. Számtalanszor átélhetjük, hogy közösen, összefogva, a feladatokból részt vállalva milyen nagyszerű dolgokat tudunk megvalósítani. Felsorolhatatlan az a sok vetélkedő, ünnepi műsor, évfordulós megemlékezés, szabad idős program, amit együtt szerveztünk és szervezünk gyermekeink számára.

A legemlékezetesebb talán számomra az 1997-es névadó műsorra való készülés, amikor iskolánk felvette Hunyadi Mátyás nevét. Óriási feladat volt a szerepek betanítása, a jelmezkészítés, a díszletek előállítása, a próbák és az előadás megvalósítása egyaránt. Ma is szívet melengető, szép emlékeim közé tartoznak azok a délutánok, amikor „Mátyás király” jelmezét varrtam, és azok az esték, amikor kisfiammal a szerepet tanultuk, gyakoroltuk. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt a megtisztelő feladatot megadta nekem. Akkor már egy iskola voltunk, két telephellyel. Mindkét helyen előadtuk a műsort, és a próbákat is úgy valósítottuk meg, hogy a selypiek is jöttek hozzánk és mi lőrinciek is mentünk Selypre próbálni több alkalommal. Iskolánk két telephelyén lévő gyerekek és pedagógusok összefogásának, közös munkájának nagyszerű példája volt ez. 1997. május 30‑án sajnos még az eső is esett (Lőrinciben a szabadban volt az ünnepség), de a műsor mégis gyönyörű volt, és emlékezetes maradt.

A legnagyobb érték pedig mindig az, amikor láthatjuk a gyerekek mosolygó arcát, csillogó szemét egy-egy jól sikerült esemény után.

Közel húsz éve, egy egri tanfolyam egyik előadásán ismertem meg egy írónő gondolatait, amelyből a következő idézet való:

„Ha a gyerekek elfogadva és barátságban élnek,
Megtanulják megkeresni a szeretetet a világon.”

(Dorothy Law Holtz)

Úgy gondolom, a mi hivatásunknak ez a lényege, erre törekedtem egész pályám során.

Elek Lajosné tanító néni

34 év a lőrinci iskolában

A lőrinci általános iskola fennállásának 50. évfordulója alkalmából felidézem életem 34 évét, amelyben valamilyen formában kapcsolatban álltam és állok ma is a jubiláló intézménnyel.

1983. őszétől Nagy László és iskolás barátai saját örömükre beindítottak egy kis karatéval foglalkozó csoportot a lőrinci iskolában. Köszönet érte az iskola akkori vezetésének, néhai Pádár Dénesné igazgatónőnek.

1984. kora tavaszától ez a csoport hívott meg fiatal edzőként, hogy irányítsam az edzéseket. Petőfibányai lakos lévén kerékpárral jártam a lőrinci iskolába edzéseket tartani. Néhányszor az eső is jól elvert, sőt egyszer még jégeső is ért Selyp és Petőfibánya között.

1985-ben – házasságom révén – lőrinci lakos lettem. Heti két alkalommal találkoztam edzésen a lőrinci gyerekekkel. Az iskola pedagógusaival sikerült jó kapcsolatot kialakítani.

A karatésok működése folyamatos volt. Első versenyeink az 1990-es években voltak. Az akkori lőrinci iskolások hozták az első eredményeket: Dénes Grit, Baja Zoltán, Takács Róbert, Vajvoda József. A rendszerváltozás előtti években – már nem emlékszem, miért – , elhagytuk a lőrinci iskolát. A csoport Vörösmajorba került.

1992-1996. között Kecskeméten, Cegléden és Baján dolgoztam, a csoporttal csak távkapcsolatot ápoltam. 1997-től hazakerülve újra a lőrinci iskola adott helyet egyesületünknek . Egyre több és szebb eredményt hoztunk az országos versenyekről, különösen a karate diákolimpiákról. Ezt az iskola vezetése is méltányolta. Ebben az időben Lakatos Enikő, Tóth István, Urbán Attila, Dénes Mirjam és voltak a legkiválóbbak. 2000-ben Dénes Márk korosztályos magyar bajnok és korosztályos válogatott lett. Az évek folyamán 12 fekete öves karate mester nevelődött itt ki, akikből 5 magyar válogatott is lett.

2007-ben az iskola portás-karbantartót keresett. Jelentkeztem - ismertek jól - felvettek. Így személyes kapcsolatom még személyesebb lett az iskolával. 2009-ben tanári diplomámat – mint az iskola portása – szereztem meg. Ebben az időben az iskolának kazán kezelő szakemberre volt szüksége. Vállaltam a tanulást, így lettem 2011-től kazán kezelő-portás-karbantartó egy személyben. 2013-tól megüresedett a hittanári állás. Az én diplomám éppen erről szólt. Így letettem a lőrinci iskola mindkét telephelyének hittanára.

Természetesen közben folyamatosan végeztem a karate edzői munkámat is. Ebben az időszakban érte el legszebb eredményeit az iskola tanulója, Nagy Botond, aki magyar válogatottként több EB-n is Európa bajnoki érmekkel gazdagította Lőrinci sportsikereit és iskolája hírnevét. Teljesítménye elismeréseként Heves megye ’Jó tanuló-jó sportoló’ kitüntetését is kiérdemelte.

2015. őszén a váci püspök akolitussá avatott. Innentől egyházi tevékenységem fokozódott. Karate csoportunk élére 2016. őszétől új vezető edzőt helyeztünk, Keszthelyi Dániel személyében. Én már csak, mint elnök és szaktanácsadó veszem ki részemet a munkából.

2017-ben térdprotézis műtéten estem át, ezért a karate aktív művelésétől búcsút kellett vennem, de továbbra is várja a lőrinci iskolásokat.

Az elmúlt 34 évben így kapcsolódott össze a lőrinci iskolával a karate és a személyem. Bízom benne, hogy mind az én, mind a karate jó kapcsolata még sokáig fennáll ezzel a tanintézménnyel!

Gratulálok! Isten tartson meg, Hunyadi Suli!

Dénes János