Az iskola igazgatói voltak

Papp Béla (1957-1973)

Papp Béla 1957-től nyugdíjazásáig volt az akkori Lőrinci 4. Számú Állami Általános Iskola igazgatója. Földrajz, biológia szakos tanár volt. Határozott, katonás típusú egyéniség. Önmagától, kollégáitól, gyerekektől megkövetelte a rendet, fegyelmet, a rendes munkát. Példaként említeném, hogy legkésőbb ¾ 8-ig gyereknek, tanárnak be kellett érni az iskolába. Aki késett, zárt ajtókat talált. Megkövetelte, hogy az órákra nem rutinból, hanem kidolgozott vázlattal felkészülten menjünk. A heti vázlatokat minden hétfőn reggel ellenőrizte. Megelőzve korát, iskolánkban ¾ 8-tól 8-ig reggeli torna volt, amit a mindenkori ügyeletes tanár tartott. Szigorúsága ellenére mégis szerettük. Tanár, diák, szülő egyaránt. Egyenes jellem volt. Ha valakinek bármilyen jellegű problémája akadt, biztosak lehettünk benne, hogy kiáll mellette.

Kemény embernek tűnt, de jobban megismerve volt egy másik oldala is. Szeretett kertészkedni, szerette a természetet.

Hagyomány volt, hogy minden évben egy össz iskolai kirándulást szervezett szülőkkel együtt.

Végezetül az ő idejében jó hírnévre tett szert az iskola. Munkáját felettesei is számtalan kitüntetéssel ismerték el. Emlékemben úgy él, mint egy igazi harcos, kinek életét a kitartás, a becsület és a munka vezérelte.

Varga Antal

Tamás Istvánné (1973-1975)

Nagy tudású kémia, matematika tanár volt. Rövid ideig, 2 évig volt igazgató.

Szeretettel gondolunk rá.


 

Pádár Dénesné (Józsa Krisztina) (1975-1997)

„Fának születtem. Állva élek.
Nem voltam szeszélye a szélnek.
Levél vagy? Azt kell megtanulni,
Nem szabad csak fölfelé hullni.”

(G. Szabó Éva)

Élete kész regény. A megállapítás ugyan közhellyé kopott, de rá nézve, mégis igaz. Én most a kevésbé regényes „lapokat” szeretném átadni. 1975‑ben kapott igazgatói kinevezést a lőrinci iskolában, amit 1997-ig vezetett. Jó légkörű, tartalmas, eredményes évek voltak ezek az intézmény életében.

Krisztina nagyszerű ember, igényes szakember és humánus, hozzáértő vezető volt. Kedveltük derűs, vidám természetét, nagyra értékeltük egyenességét, őszinteségét. Nyitott volt a világ dolgaira, sok minden érdekelte, leginkább a művészetek vonzották. Folyamatosan tanult, művelt képzett ember volt. Szerette a gyerekeket, szerette a munkáját. A család (férje és két fia) nyugodt, kiegyensúlyozott légkört, biztos hátországot jelentett számára.

A főiskolán magyar-, történelem-, ének szakon végzett. Szaktárgyai tanítása legalább olyan fontos volt számára, mint az igazgatás. Igyekezett naprakész lenni. Szakmai munkaközösségünkhöz is szívesen csatlakozott. Részese volt a kísérleteknek, rendezvényeknek, tanulmányi versenyeknek, az új módszerek, eszközök kipróbálásának. Tanítványai a szigorú, de igazságos tanárt látták benne. Mindig érezhették jó szándékát, segítőkészségét. Eredményes munkáját megyei és országos elismerések, kitüntetések is jelzik.

Tekintély és tisztelet övezte igazgatóként is. Ezt nem megkövetelte, hanem kivívta magának viselkedésével, cselekedeteivel. Céltudatos, határozott vezető volt, aki igényelte, elfogadta a kollegák észrevételeit, javaslatait a feladatok közös megoldásában. Pontos képe volt a testület munkájáról. Folyamatosan figyelemmel kísérte, ellenőrizte, megfelelő tanácsokkal segítette tevékenységünket.

Irodája ajtaja mindig nyitva állt előttünk. Bizalommal fordulhatott hozzá gyerek, felnőtt egyaránt. Példaértékű ember, pedagógus volt. Mindnyájan szerettük.

Krisztina! Köszönjük, hogy kollégáid lehettünk!

Szelei Béláné


 

Királyné Zólyomi Erzsébet (1997-2016)

Kötődésem a lőrinci iskolához 1992-ben az akkori igazgatónő, Pádár Dénesné megkeresett, hogy egy nyugdíjazás miatt megüresedett tanítói állás van a lőrinci iskolában. Számomra nagy öröm volt, hogy egykori – általam tisztelt és szeretett – általános iskolai tanárom hívott az általa vezetett intézménybe.

Így az 1992/93. tanévben kezdtem el dolgozni - az akkori – Lőrinci 2. Sz. Általános Iskolában. Nagy kihívást jelentett számomra az is, hogy az akkor induló felzárkóztató első osztályt kaptam, akiket két évig tanítottam. Nagyon emlékszem arra is, hogy a második tanév végén egyetlen egy tanulót buktathattam meg magyar nyelvből, miután bebizonyítottam, hogy mennyi mindent megtettem, hogy eredményesen megtanítsam vele az előírt tananyagot. Kicsit személyes kudarcként éltem meg, hogy nem sikerült.

Három tanéven át 1-2. osztályosokat tanítottam, ami – szerintem – a tanítói pálya legszebb, legnehezebb, de egyben a leglátványosabb területe.

Később - műveltségi területemnek megfelelően – testnevelés órákat tartottam az 5-8. évfolyamon. Emlékezetesek maradtak az általam betanított, s az iskolán kívüli rendezvényeken is bemutatott tornagyakorlatok (szalaggal, ugrókötéllel, tornakarikával).

Öt eltöltött tanév után, 1997. július 1-jétől megbízott igazgatóként, majd 1998. januárjától pályázat útján kinevezett intézményvezetőként dolgoztam, s 1-2. évfolyamon testnevelést tanítottam. Nagy odafigyeléssel igyekeztem játékosan megszerettetni a kisiskolásokkal a mozgást. Munkámat hivatásnak tartottam, amit nagyfokú elkötelezettséggel és energiával igyekeztem eredményesen végezni.

S hogy mit jelentett számomra az elhivatottság és kötelesség? Talán a legjobban az alábbi idézettel tudom kifejezni: „Minden embernek arra kell törekednie életében, hogy tegyen valamit azokért, akiket szeret. Embertársait, s közöttük is kiemelten a gyerekeket feltétel nélkül el tudja fogadni, értsen a nyelvükön, szeresse őket, hiszen munkájának alanya és „eredménye” egy testileg-lelkileg egészséges és egész ember.”

A pedagógusok és a szülők többségének célja azonos volt: a gyermekekből művelt, jól képzett, az életben boldogulni tudó embereket nevelni.

Igazgatóként demokratikus vezetői beállítottsággal, elhivatottsággal, személyes példamutatással kívántam segíteni a jó iskolai légkör kialakítását. Úgy gondolom, hogy a közös cél, a közös munka öröme, a közös sikerek és törekvések segítették a kapcsolatok megerősödését.

Mindig szívesen emlékszem vissza a pedagógus pályán eltöltött 40 évre, melyből 24 évet a most 50 éves lőrinci iskolában dolgozhattam.